Sziasztok!
Szeretnék most elmesélni valamit, ami kettétörte az életem, és úgy érzem talán van annyi tanulsága, hogy esetleg segít másoknak idejében észrevenni ha baj van! A történetem 2009 októberében kezdődött. Akkor ismertem meg a páromat, akivel első látásra egymásba szerettünk. Szépen működött minden köztünk annak ellenére, hogy Ő 5 évvel fiatalabb nálam. Én 30 éves vagyok és van egy kislányom az előző házasságomból. Néhány hét után bevallotta, hogy füvezik, és hogy én mit szólok hozzá. Gondolkodtam rajta, de mivel nagyon szerettem, elfogadtam így is. Közeben utána olvastam a marihuána fogyasztással kapcsolatos dolgoknak, és tudván hogy egyes országokban legális, ráadásul orvosi célzattal is adják pl daganatos betegek részére, úgy gondoltam, hogy nem lehet baj belőle. Telt múlt az idő, és ő minden nap tekert egy cigit, és én is vele szívtam. Ennek ellenére szerencsére nem lettem függő. Róla kiderült, hogy a múltjában keményebb drogokat is használt, de ezt miattam letette. Nem is hiányzott neki, beérte a füves cigivel. Közben a kapcsolatunk nagyon jól alakult (mi sem jelzi jobban, mit a közös tetoválás a hátunkon), és úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk. Ez meg is történt. Tudni kell, hogy az apja mindig is utált engem, mert van egy gyemekem, és megmondta hogy úgy is szétválaszt minket. Eleinte érzelmi, majd anyagi és minden terű zsarolással próbálkozott! Ráadásul a barátai (a régi korszak barátai) is utáltak, pedig nem is ismertek. Ezzel a tudattal éltem. Szerencsére az édesanyja, az édesanyja családja, és azok a barátai, akik ismertek, mind szerettek és mellettünk álltak. Ez tartotta bennem a lelket! És olyan boldogok voltunk, annyi élményben volt részünk, és olyan erős kötelék alakult ki, hogy nem érdekelt senki és semmi. Aztán tavaly tavasszal az apja beváltotta az ígéretét és addig zsarolta a páromat, míg ő elhagyott. Másfél hét alatt a poklok poklát bejártam mind testileg, mind lelkileg. Aztán másfél hét után remegő hangon hívott fel, hogy annyira hiányzom neki, hogy már a falat kaprja kínjában. Találkoztunk, és olyan csodálatos volt minden mint azelőtt. Újra olyan boldogok voltunk, mint még soha. De titokban kellett tartanunk, mert félt az apjától. Aztán egyszer csak elegem lett a bújkálásból, és megmondtam neki, hogy többet nem vagyok hajlandó bujkálni. Vagy odaáll az apja elé és felvállal végre, vagy elhagyom. Aztán megtört a jég és végre elmondta neki. Vissza is költözött, és én nagyon boldog voltam. Valahol legbelül féltem, hogy újra megteszi, de annyira szerelmes voltam, hogy megtanultam együtt élni ezzel e gondolattal. Aztán volt még kétszer ilyen, hogy egy-egy napokra elment. Az egyik ilyennél azt mondta, hogy bármi történjék is, mi egyszer akkor is örökre együtt leszünk, mert soha senkit nem fog szeretni rajtam kívül. Ennek ellenére én már akkor tudtam, hogy ezt újra és újra meg fogja tenni, mégis képtelen voltam véget vetni a dolognak. Főleg hogy nem értettem miért teszi, hiszen nagyon boldogok voltunk, olyan helyeken jártunk, ahol azelőtt még soha, és egy új világ nyílt meg előttünk. Közben egyre inkább kiderült számomra hogy a párom bzonyos mentális betegség előtüneteit produkálja. Néha átváltott egy gonosz, megmagyarázhatatlan viselkedésre, aztán minden átmenet nélkül vissza. Volt egy olyan közös dalunk, amit ha elkezdtem énekelni, akkor rögtön újra a régi kedves, csupaszív ember volt. Én pedig reménykedtem, hogy egyszer talán végleg sikerül "megölni" azt az énjét. Közben egész jól alakultak a dolgok, és úgy éreztük, hogy soha senkitől nem kaptuk meg azt, amit a másiktól, és úgy éreztem, hogy talán most sikerülhet. Kétszer terhes is lettem tőle, de úgy éreztem, hogy az ő érdekében nem tarthatom meg. Nem éreztem még rajta azt, hogy fel lenne készülve egy gyerekre. Az utóbbi hónapok nyugalomban teltek, kezdtek visszatérni a dolgok a normális kerékvágásba. Úgy éreztem, hogy sose voltam még ennyire szerelmes és boldog. Nem vettem észre az árulkodó jeleket. Eljárt ugyan dolgozgati az apjával, de komoly munkahelye nem volt. Nagyjából én tartottam el mindnyájunkat. Néha adott haza pénzt, néha nem. Ebből pedig sajnos nehéz megélni. Aztán nemrégen egyik este csúnyán leitta magát (szerencsére az alkoholhoz ritkán nyúlt, éa akkor sem volt soha probléma belőle). Másnap pedig lelépett egész nap a haverjához. Én ekkor már nagyon a tűréshatár szélén állatm, és még aznap este közöltem vele, hogy 1 hónapja van, hogy összeszedje magát végre, vagy búcsút mondunk egymásnak, akármennyire is szeretem! Az egyik barátunk ajánlott neki egy munkát, persze még ő volt fölháborodva, hogy én hogy képzelem, hogy ő autómosóban dolgozzon! Aztán másnap lelépett úgy, hogy összesen egy darab sms t írt, hogy mindent bedobott a postaládába. Annak ellenére, hogy össze se vesztünk, semmi előzménye nem volt, így elég váratlanul ért, sőt előtte két nappal azt modta, hogy szeretné ha én lennék a felesége. Ez volt közel egy hete. Azóta még az ajtón se jött ki mikor ott voltam náluk (visszament az apjához, holott megfogadta hogy ha el is megy, oda vissza soha). Most itt állok tele megválaszolatlan kérdésekkel, és nem értek semmit! Folyamatosan sírok, nem tudok enni és aludni! 1 hét alatt 6 kilót fogytam. Belebetegedtem a bánatba. Persze az apja és a haverok most örülnek, és rajtam gunyolódnak, ami még jobban kiborít. Közösségi oldalakon aláznak olyan emberek, akik életükben nem láttak! Borzasztóan fáj, hogy tudom, hogy segítségre szorulna, de már nem tehetek semmit. Nagyon rosszul esik hogy olyan emberek bántanak akik nem is ismernek. És főleg az fáj a legjobban hogy még annyi se volt benne, hogy elém álljon, és elmondja a frankót. Gyanítom azért, mert nem volt neki mit, ugyanis nem volt semmi olyan, amiért ezt kellett hogy tegye. Mikor régebben kérdeztem, hogy miért csinálja ezeket, azt mondta nem tudja, de ne hogy azt gondoljam hogy én tehetek róla. Akkor könyörgöm MIÉRT? Egy szó nélkül otthagyott minket egy forint, egy kérdés nélkül. Összetört engem és a gyermekemet is. Úgy érzem nem ezt érdemeltem :(
De ha tehetnék érte bármi, akármit, én megtenném hogy segítsek neki. Ha hagyná...